 | A hét halálos bún | Tné Zsuzsa | 2009-07-25 10:22:26 |
| Tarot und Astrologie von Hajo Banzhaf
(Fordította: Mészáros Csilla)
| bevezetõ » | kevélység »| restség » | irigység » | bujaság » | harag » | torkosság » | fösvénység » | mit tegyünk? » |
Bevezetõ
A Vízöntõkor kezdetén elõ lehet-e venni teljes komolysággal a molyládából valami oly régi dolgot mint a hét fõbûn? Most, amikor mindannyian a kozmikus tudat felé haladunk és legfeljebb már csak „light és ólommentesen” vétkezünk? Mit keres akkor itt egy ilyen idejétmúlt, dohos gyóntatószékbe kívánkozó téma? Aki egyszer kitisztítja a bozótot és letörli a port, aki felhagy a fenyegetõ gesztusokkal és túllép azokon az értékeken, amelyeket az egyház kovácsolt eme legsúlyosabb tévedésektõl való félelmében, az minden bizonnyal még ma is értékes felismerésekhez juthat, ha ezt a koncepciót veszi alapul.
A bûn szó a német nyelvben az „elkülöníteni” szóra vezethetõ vissza, és az Istentõl való elkülönülést jelenti. A bûnös ember ennek megfelelõen Istentõl távol, teljesen elveszve él. Ha az istenit középnek, értelemnek és mélységnek tekintjük (olyan értelemben, ahogyan a bázeli vallásfilozófus, Hans Urs von Balthasar a spiritualitás célját definiálta), akkor ez az elveszett állapot a közép, életünk középpontjának az elvesztésévé lesz. Ugyanerre utalnak azok a szavak is, amelyeket a Biblia a bûn megjelölésére használ. A héber chato, illetve a görög hamartia szavak is eredetileg „a lényeges elvétését”, „a cél elvétését” és „a közép elvétését” jelentik. A bocsánatos bûnökkel ellentétben a halálos bûn, amennyiben a közép elvétését, az egyoldalúvá válást jelzi, azt jelenti, hogy a legnagyobb árat kell fizetni érte: az életünkkel fizetünk érte.
Míg a középkorban a büntetést lelki üdvünk elvesztéseként és örök kárhozatként a túlvilágra helyezték, addig mi, ha alaposabban szemügyre veszzük, azt látjuk, hogy már evilági életünkben vezekelünk érte. Már földi életünkben feláldozzuk elevenségünk, életenergiánk és életörömünk javarészét, ha elkövetjük ezeket a bûnöket. Így ez a téma épp oly aktuális ma, mint valaha. A hét fõbûn nem rendelkezik egységes koncepcióval. Még a számuk sem volt mindig ugyanaz. Mai összetétele I. (Nagy) Gergely pápára vezethetõ vissza, aki a 6. század végén a hét halálos bûnt így foglalta össze: Kevélység, (jóra való) Restség, Irigység, Bujaság, Harag, Torkosság és Fösvénység.
Még ha a hét fõbûnnek a hét bolygóhoz való hozzárendelése nem tekinthetõ sem eredendõnek, sem egyértelmûnek, mégis nagyon régi idõkre nyúlik vissza. Már az ókor lélekvándorlásról szóló tanaiban felfedezhetõ az a kép, amikor a lélek – alászállván az égbõl a földre – áthalad a hét szférán, és eközben elsõsorban a negatív, bûnös bolygóenergiákkal „fertõzõdik meg”. A megváltás az ellenkezõ irányú mozgás során az ugyanazon hét szférán keresztül történõ mennybemenetellel megy végbe. Ez a kép arról árulkodik, hogy az eredendõ egységbõl való kiszakadás egyoldalúságba taszít, amelybõl csak az ellentétes irányú mozgás vezethet vissza minket az egységbe.
A bolygók és aspektusaik fény- és árnyékoldaláról számos asztrológiai értelmezés létezik. A hét halálos bûn eme régi koncepciója azonban minden egyes bolygóprincípium problematikus oldalát rendkívül sajátságos módon világítja meg. Mindeközben persze nem új receptúrákat adok, amelyekbõl megbízható módon ki lehetne venni, hogy hogyan kell állnia egy bolygónak a horoszkópban ahhoz, hogy a fõbûnök egyikének a „jelöltjévé” váljon. Sokkal inkább arról van szó, hogy bepillantsunk a bolygók sötét területére, amely akár a legkedvezõbb és legjobb aspektusok esetén is megnyilvánulhat az egyoldalúság és a mértéktelenség következtében.
A hét halálos bûn
A Magyarországon is jól ismert Hajo Banzhaf jelen írása az Astrologie Heute 88. számában (December/Január 2001) jelent meg, de megtalálható a szerzõ honlapján is:
Kevélység (Nap)
„A kisemberek jellemzõje, hogy elbizakodottá lesznek,
midõn észreveszik, hogy szükség van rájuk.”
(Friedl Beutelrock)
Kevélység: arrogancia, önelégültség, hiúság, büszkeség
Létezik egészséges büszkeség, amelyet boldog megelégedettségként tölt el bennünket, ha elértünk valami értékeset. A beteges büszkeség, a kevélység ezzel szemben nagyképûségben, illetve önelégültségben mutatkozik meg, és szélsõséges esetekben nagyzási hóborttá fokozódik. Ez a fõbûn a legelterjedtebb és rendszerint az elsõ helyen említik, annak megfelelõen, ahogyan asztrológiai megfelelõje is – a Nap – mint a legfontosabb bolygó mindig az elsõ helyen áll. Tipikus egó-betegségként, az én felfuvalkodottságaként sokféle nevet kap ez az eltévelyedés, és önteltnek, arrogánsnak, beképzeltnek, dölyfösnek, kényeskedõnek és nárcisztikusnak mutatkozik meg, szájhõsként, sztárként vagy fontoskodó alakként jelenik meg.
A büszkeséget azonban nemcsak a tûz-elemben, különösen az öntudatos Oroszlán-jegyben feltételezhetjük, sokkal inkább éppen az egó-gyengeség miatt fejlõdik ki. Míg egy érett egó rögzítve van, így egyfelõl terhelhetõ, másfelõl kellõ mértékben hajlékony, addig egy éretlen egó ide-oda ingadozik a kõkeménység és a viaszos lágyság pólusai között. Olykor tapintatlan, lelkiismeret nélküli despota, zsarnoki és tele van teljhatalmi képzetekkel, s aztán ismét hiú és érzékeny, mint egy primadonna, legyen akár nõ vagy férfi, aki folytonosan meg van sértve, vagy egy kis szellem azon tipikus reakciómódjában nyilvánul meg, aki, mihelyt észreveszi, hogy szükség van rá, mindent rögtön túlbonyolít és mindent épp oly élvezettel, mint szükségtelenül elnyújt.
A kevélység alattomossága éppen abban rejlik, hogy rejtett formában látszólagos ellentétében is megjelenhet: nagymértékû szerénységben és szemérmes igénytelenségben. Az is nagy kevélységgel tölthet el bennünket, ha nem vagyunk büszkék. Egy valami közös a kevélység minden formájában: az a mély, idõnként csak titokban vagy messzemenõen tudattalanul megélt érzés, hogy egészen különlegesek vagyunk. Így tehát nem is csodálkozhatunk azon, hogy eme legelterjedtebb halálos bûn következtében kivétel nélkül minden ember kivételnek tartja magát. A kivételek pedig nem az általános érvényû feltételekhez viszonyítják magukat, hanem magától értetõdõ módon igényt tartanak külön szabályokra. Mindenütt privilégiumokat élveznek és külön státusszal rendelkeznek. Ez természetesen makacs problémákhoz vezethet, ha például azt hiszik, hogy egyszerûen okosabbak másoknál, és ezért mindenféle kétkedéstõl mentesen belebocsátkoznak olyan üzelmekbe, amelyekrõl semmi fogalmuk nincs. Vagy ha például túl különlegesnek tartja magát ahhoz, hogy kitanuljon egy szakmát, mert hát, ugye, zseninek született, vagy ha kusza gondolatmeneteit szívesen adja elõ filozófiaként és nem képes megérteni, miért nem figyeli a világ a nagy igazság visszafogott lélegzetével.
Életveszélyessé akkor válik ez, ha túl különleges ahhoz, hogy problémái legyenek, és ezért senkivel sem beszél azokról, nemhogy felkeressen egy terapeutát vagy egy orvost. S hogy mily sok szükségtelen bosszúságot szerzünk magunknak a mindennapokban ezzel a magatartással, azt mindenki tudja, aki nem tartja szükségesnek, hogy elolvassa a használati utasításokat. A legszívesebben azonban az autarkia álmát álmodja a büszke egó, amely álom a tökéletességre való törekvés vagy a megvilágosodás utáni folytonos vágyakozás mögé rejtõzik el. Alaposabb vizsgálódás után azonban kiderül, hogy a szülött a megcélzott állapottól azt reméli, hogy végre megszabadulhat az evilági feltételektõl, zárt rendszerként önmagában nyugodhat, és ezért senkire sincs szüksége, senkitõl sem kell segítséget kérnie, soha többé nem él meg függõséget, tehetetlenséget vagy sérüléseket.
Mindezek az egó nagyon is emberi szüleményei, amelyeknek mindazonáltal semmi közük a megvilágosodáshoz. Az az ember viszont, aki azt hiszi, már olyan „messzire” jutott, hogy a dolgok fölött áll, és természetesen minden olyan dologért kár neki erõfeszítést kifejteni, amelyet a kevésbé megvilágosodottaknak még meg kell tenniük. Ezzel fontos felismerésektõl fosztja meg magát, és hiszi, hogy sok mindenbe egyáltalán nem is kell belemennie. Ez gyakorta egyfajta büszke rezignációt eredményez, amely által egyre jobban és jobban kivonul az életbõl. Az elevenség ára, amelyet ezért a halálos bûnért fizetünk, magas: a meghajlás hiányos képessége egyáltalán nem is teszi lehetõvé, hogy fontos tapasztalati területekre lépjünk.
Oskar Adlernek, a huszadik század egyik neves asztrológusának köszönhetjük a Nap és a Hold együttmûködésének szemléletes képét. E két bolygó erõjátékát olyan hõlégballonhoz hasonlította, ahol a Nap a felfelé törõ erõt testesíti meg, a Hold pedig az ellensúlyt, vagyis földhöz kötõdõ természetünket. Helyes keverés esetén lassú, ám folytonos felfelé haladó fejlõdésre kerül sor, amely egy egészséges érési folyamatnak felel meg. Mivel a Nap arra hajlik, hogy a dolgok fölött lebegtessen bennünket, ha túlsúlyba kerül, akkor elemelõdünk és kiszakadunk a földi mélységekbõl. Ha viszont a Hold-erõk hangsúlyosak, akkor földhözkötöttségünk oly nagy, hogy már semmiféle magasabb irányú fejlõdés nem megy végbe, de a problémamezõk legyõzése sem. A szülött pusztán ösztöntermészetének fogságában marad, és úgy érzi, életproblémáinak tehetetlenül ki van szolgáltatva és többnyire szenved. Pontosan ez a következõ eltévelyedés problémája.
Kérdések:
1. Hol vagy milyen körülmények között lenne számomra borzalmas, ha segítséget kellene kérnem?
2. Milyen gyakran tekintek valamit zaklatásnak?
3. Mikor bizonyítottam be valakinek öntelten, hogy nincs rá szükségem?
4. Milyen területekrõl vonultam vissza rezignált büszkeséggel?
5. Mikor és hol nézek le olyan embereket, akik még nem jutottak el a szintemre?
6. Milyen gyorsan háborodom fel?
7. Mennyire esik nehezemre segítséget kérni?
Restség (Hold)
„Valójában teljesen más vagyok,
csak hát oly ritkán tudom megmutatni!”
(Ödön von Horváth)
Restség: szeszélyesség, felelõtlenség, közönyösség, reménytelenség
Ezt a fõbûnt sokszor kinevetik, mivel az emberek azt gondolják, hogy minden bizonnyal kedvetlen puritánok vagy más nyughatatlan ambícionisták találták ki. Ám itt nem arról a lustálkodásról van szó, amely élvezetet okoz, nem arról az „idõkérésrõl”, amelyet valóban megérdemlünk. Ha valaki valódi pihenõt tart, annak semmi köze nincs az itt felsorolt restséghez, különben ezt a halálos bûnt – hasonlóan a pihenéshez – napjainkban a kihalás veszélye fenyegetné. E mögött a hibás magatartás mögött sokkal inkább az húzódik meg, hogy képtelenek vagyunk elérni valamit, mivel hiányzik hozzá az erõnk és a kitartásunk. Ehelyett inkább elõbb, mint utóbb mély közönyösségbe húzódunk vissza, a krónikus kedvetlenség állapotába, amelyben apatikusan és szenvelegve hagyjuk elmenni magunk mellett az életet.
Folytonos elégedetlenség mindazzal, amit talál, állandó ócsárolás, valamint az a képtelenség, hogy valamin változtasson szintén tipikus szimptómák, csakúgy, mint a kitartó tagadása annak, hogy megérdemli az életet. Máskülönben az energiájából csak annyira futja, hogy valaminek a beteljesülését óhajtsa vagy az elmaradását kívánja, ám arra sohasem, hogy valamin valóban változtasson.
Éppen ebben tükrözõdik az asztrológiával való párhuzama. Míg a Nap egyenességünket és akaraterõnket testesíti meg, amely ellenállásba ütközvén növekedik, addig a Hold vágyereje és ciklikus természete olyasfajta ingatag energiának felel meg, amely inkább látszatvalóságokban keres menedéket és csodás megoldásokat remél. Azt nem állíthatjuk, hogy semmiféle kísérletet nem tesz azért, hogy leküzdje a belsõ „gazfickó”-t és valamit alapvetõen megváltoztasson. Ám a megoldások vagy rögtön a kezdeteknél megakadnak, vagy a negyedéves akciók látszatmegoldásaihoz vezetnek. Ekkor például a saját szûk területén (saját négy fala közt) hatalmas energiával egy nap alatt elhárítja a káoszt, amiért azután mintegy az emberfeletti fáradozás kárpótlásaként néhány napra elégedetten hátradõlhet a karosszékében, s ennek következtében a káosz lépésrõl lépésre ismét teret nyer, egészen a következõ negyedéves akcióig.
Sajnálatos módon ez a halálos bûn – a többihez hasonlatosan – csak ritkán párosul a saját hibánk belátásával. Még ott is, ahol az önmagunknak tett szemreh-ányások valóságos tirádáira kerül sor, a szóáramlatok hiábavalóak maradnak, mivel megrekednek a tiszta önvádaskodásnál anélkül, hogy bármit is megváltoztatnának. Többnyire azonban saját sikertelenségünket a sors aljasságának tudjuk be, és meg nem érdemelt tragédiává fokozzuk, míg mások sikerének minden esetben köznapi okokat tulajdonítunk, egyszerûen kedvezõbb kiindulási feltételeket, öröklött tulajdonságokat, protekciót vagy éppen szerencsét, amelyrõl Jean Cocteau találóan a következõt mondja: „Hinnünk kell a szerencsében, máskülönben hogyan tudnánk megmagyarázni azoknak a sikerét, akiket nem szívelünk?”
Azt mondhatjuk, hogy a saját sorsunk feletti siránkozás és panaszkodás épp oly magától értetõdõ módon tartozik ehhez a halálos bûnhöz, mint mások hibáztatása és a rosszakarat, mindent összevetve egy olyan keverék, amelybõl végezetül mélyrõl fakadó kárörvendés szintúgy elõjöhet, mint depressziós állapotok és mérhetetlen reménytelenség. Az elevenség ára, amelyet ez a halálos bûn követel, nem más, mint letargikus órák sokasága, amelyeket tompa, reménytelen elnehezültségben tengetünk, valamint az a sok meg nem valósított lehetõség, amely közül mindegyik meg nem élt életünk számlájára kerül. Életünk elõrehaladtával azonban mindannyiunk számára egyre fontosabbá válik, hogy ezt az egyenleget pontosan szem elõtt tartsuk. Elkerülhetetlen, hogy ez az egyenleg ne gyûljön össze, mivel egyetlen ember sem képes megvalósítani a lehetõségek mindegyikét, amelyeket az élet felkínál neki. Ha azonban ez az egyenleg sokkal attraktívabb, mint a megélt élet összege, akkor elkeseredettség, neheztelés és rosszakarat van elõirányozva életünk második felére.
Kérdések:
1. Mi az, amit a sok nekifutás ellenére a mai napig nem valósítottam meg?
2. Milyen nagy „nem megélt” életem kontója?
3. Kínos-e nekem, ha a beszélgetés olyan témára terelõdik, amelyet voltaképpen már rég el kellett volna intéznem?
4. Hol áltatom vagy csapom be magam azon hitemmel, hogy „tulajdonképpen” már sokkal elõrébb tartok?
Irigység (Merkúr)
„Az irigy embereknek kétszeresen nehéz:
nemcsak a saját szerencsétlenségükön bosszankodnak,
hanem mások szerencséjén is.”
(Hippias)
Irigység: féltékenység, káröröm, rosszakarat, rosszindulat, gyûlölet
A harmadik halálos bûnt, az irigységet vagy a féltékenységet, mai felfogásunk szerint spontánul a Vénuszhoz sorolnánk. Tradicionális értelmezés szerint azonban a Merkúrral kötik össze, amely bízvást tekinthetõ agyafúrtnak és ravasznak, amely tulajdonságok otthon vannak e területen és talán a hozzátartozó negatív gondolkozásban is. Az ismert Merkúr-problémák, úgymint hazugság és csalás, ezzel szemben nem tartoznak a halálos bûnök közé, még akkor sem, ha az önámítás makacsul visszatart minket az önismerettõl, és ezzel együtt a közép és az út felismerésétõl.
Ezt a problematikát egy egészen egyszerû képpel tehetjük szemléletessé. A Merkúr, mint a Naphoz legközelebb esõ bolygó olyan közel kering a Naphoz, hogy a horoszkópban is mindig a közelében található meg. Csak a Nap jegyében vagy a szomszédos jegyek egyikében állhat. Ha a bolygókat megszemélyesítjük, akkor a Nap a király, a Merkúr pedig a tanácsadója lesz. Az az elképzelés azonban, hogy a király és tanácsadója a valóban objektív információkban és felismerésben érdekeltek, kissé jóindulatúnak tekinthetõ. A legnagyobb zsarnokok is õsidõk óta szívesen vették udvaroncaik hízelgését, hogy mennyire jóságosak, igazságosak és mennyire szeretetreméltóak lennének. Éppen így legyeskedik a Merkúr (megismerõ képességünk) is a Nap (egónk) körül, és óvakodni fog attól, hogy kellemetlen, különösen az egót megbetegítõ híreket feltálalja. Sokkal inkább kiszûri mindazt, ami hízeleg nekünk és mindig gyorsan kéznél van, ha a kritikát és egyéb kellemetlen felismeréseket a javunkra kell átértelmezni. Így építi fel élethazugságunkat, amelybe belemerülünk, és amely sokszor makacsul és kitartóan visszatart az önismerettõl és utunk felismerésétõl. Az élethazugság ennek ellenére nem tartozik a halálos bûnök közé.
A féltékenység sokszor ártalmatlan színben feltüntetett, olykor romantizált téves magatartásmód, amely némelyeknek akár az igaz szerelem bizonyítékaként szolgál, noha alaposabb szemrevételezésnél kiderül, hogy a legjobb esetben önszeretettel van dolgunk. Többnyire jól elfojtjuk; hiszen arra a kérdésre, hogy féltékeny-e valaki, tipikus válaszként azt kapjuk: „Igen, korábban az voltam.” Az, hogy elfojtjuk, nem egyenlõ azzal, hogy rendbe tettük, hanem csak azt jelenti, hogy munkálkodik bennünk valami, aminek (már) nem vagyunk a tudatában. S éppen ez a veszélyes a féltékenységben, hiszen a „gyilkos” halálos bûnökhöz tartozik. A gyilkosságok számottevõ része valóban a számlájára írható.
Az irigység és a féltékenység sokszor a restség vagy a megsértett büszkeség következtében fejlõdik ki, és egyfajta ösztönként mutatkozik meg, hogy azokat az embereket, akiknek látszólag jobban megy, megalázzuk vagy megsemmisítsük. Eme magatartás teljességgel destruktív oldalát arról lehet könnyen felismerni, hogy soha semmi értékeset nem hoz létre, hanem csak rombol, s eközben még a saját boldogságát sem kíméli. A beteges féltékenységben akkora romboló erõ lakozik, hogy akár egészséges kapcsolatokat is szétrombolhat, mivel a teljesen hû társ elõbb vagy utóbb megelégeli, hogy az állandó gyanúsítgatások ellen kell védekeznie, vagy mert a féltékeny társ minden ellenbizonyíték ellenére oly annyira meg van gyõzõdve a másik hûtlenségérõl, hogy a társ egyszer csak besokall és kiszáll. Ily mód ez a halálos bûn sokszor éppen azt semmisíti meg, amire vágyunk, s eközben nem korlátozódik pusztán a szerelemre.
Irigység formájában elõbukkan szomszédok, barátok és testvérek között, a munkában, de személytelen kapcsolatokban is. A szomszéd autója, egy barát boldogsága, nõvérünk szépsége, a kollégánk elõléptetése szintúgy kiválthatja az irigységet, mint egy sztár megnyerõ bája, a gazdagok és szépek privilégiumai vagy egy önmegvalósító ember fenomenális sikere. Mindemellett éppen a nem tudatosított irigység bizonyul a legdestruktívabbnak, mivel objektív érvekbe burkolózik, úgyhogy az irigykedõ valójában nem is tudja, mit tesz, sõt, azt is gondolhatja, hogy jó oka van így cselekedni. Árt másoknak, kétségbe vonja a kompetenciájukat, a lojalitásukat és az õszinteségüket, rosszindulatú gyanúsítgatásokat terjeszt, amelyek valójában csak koholmányok, ám mégiscsak lehet bennük valami - ezáltal a hazugság és a rosszindulatú rágalmazás mérgezõ légkörét teremti meg. Célja mindig az, hogy ártson másoknak. Ennek ellenére ez a szenvedély rendkívüli mértékben önpusztító is. Szétroncsolja a lelkünket, elrabolja az álmunkat, megfoszt minden életörömtõl, és leplezetlen gyûlöletbe csaphat át.
A beteges irigység nem ismer semmilyen boldogságot, hacsak nem a káröröm öntelt mosolyát. Tömeges jelenségként a katasztrófa-turistáknál találkozunk vele, csakúgy, mint azon bámészkodóknál, akik kényelmes karosszékükben ülve „tájékozódnak” a Reality TV-bõl, midõn élvezettel nézik mások balsorsának elrettentõ beszámolóit. Boldogságunkkal, a beteljesüléssel, az elégedettséggel és összes életörömünkkel fizetünk e megtévelyedésért.
Kérdések:
1. Elõfordul-e, hogy semmiképpen sem kívánok valamit egy embernek?
2. Mikor okoztam valakinek „teljesen tárgyilagosan” rosszat?
3. Mik voltak a valódi indítékaim?
4. Elõfordul-e, hogy mások szerencséje, sikere, gazdagsága felborítja lelki békémet?
5. Mikor okozott nekem örömet mások balszerencséje?
6. Mikor tölt el (töltött el) a gyûlölet?
7. Mennyire nyûgöznek le a katasztrófa-beszámolók?
Bujaság (Vénusz)
„Az evilági létezés összes baja a mohó vágyból ered.”
(Buddha)
Bujaság: mohóság, a pazarlás szenvedélye, hatalomvágy, szexuális õrület
A negyedik halálos bûnt, a bujaságot a Vénusz-hoz rendeljük. Többnyire a testiséget elutasító prüdéria korának maradványaként kinevetjük és jelentõségében alulbecsüljük. Semmiképpen sem korlátozódik ugyanis a szexuális megkívánásra. A bujaság azt jelenti, hogy vágyakozásunk élvezettel kecsegtetõ objektumának oly mód ki vagyunk szolgáltatva, hogy mindenáron és újra meg újra birtokolni akarjuk. Ez a vágy elárasztja tudatunkat, és ott fixa ideává válik, amely semmi másnak nem hagy teret benne.
Mivel a kéjvágy mindig csak átmenetileg elégíthetõ ki és minden egyes újbóli megjelenésnél egyre többet kíván, az eltévelyedés útja a következõképpen jellemezhetõ. Éppen úgy, ahogyan az a kísérlet, hogy a szomjúságot sós vízzel oltsuk, csak egyre nagyobb szomjúsághoz vezet, amely egyre több vizet kíván, a bujaság is nagyon gyorsan átvezet a minõségtõl a mennyiséghez, az élvezettõl a csillapíthatatlan élvezeti függéshez, amely egyre rövidebb idõn belül egyre több gyönyört kíván, aminek következtében a pazarlásra való hajlam szívesen párosul a bujasággal. Az a képzet, hogy ekképp valóban többet megélhetünk, illúziónak bizonyul, mivel a megélés kényszerû ellaposodása nem teszi lehetõvé a mély kielégülést.
Mélység nélkül azonban nem jön létre a magával ragadottság varázsa, amelyet a Vénusz annyira szeret. És ezért éljük meg az egész világot elõbb vagy utóbb hamis varázslatként, egyfajta gigantikus csaláshalmazként. Vigasztalatlan formájában eme eltévelyedés rosszindulatú elkeseredéssé, gyûlöletté lesz, amelyet minden olyan objektumra kiterjesztünk, amely látszólag megtagadja tõlünk vágyunk beteljesülését, ezáltal egyre destruktívabb, sokszor szadisztikus vonásokat ölt. Amit e megtévelyedésért feláldozunk, nem más, mint életkedvünk és a szép dolgokban lelt örömünk, amelyek helyére érzéketlenség és megkeseredettség lép.
Kérdések:
1. Mi az, ami folytonosan béklyóba köt és olyan dolgokra bír rá, amelyeket tulajdonképpen (már) nem akarok megtenni?
2. Mely területen vétem el újra meg újra a célt, a helyes mértéket?
3. Miben vagyok megszállott? Kábítószer, játék, computer, evés, szex?
4. Hol érzem azt, hogy belül érzéketlen lettem?
Harag (Mars)
„A pusztítás a reményt vesztettek és megnyomorítottak kreatív tette,
az a bosszú, amelyet a meg nem élt élet önmagán vesz.”
(Erich Fromm)
Harag: düh, pusztító vágy, bosszúvágy
A Mars-nak megfelelõ halálos bûn a harag, a düh. Egyik legszélsõségesebb formáját „ámok”-nak nevezzük, ami egy maláj szó a harag kifejezésére. Teljesen nyilvánvaló, hogy a „gyilkos" halálos bûnök közé tartozik, mivel spontán kitörése gyakran épp úgy veszélyezteti a saját, mint mások életét. A düh kitörõ erõvel bír, ami elhomályosítja a tudatot és haragra lobbantja a lelket. Legkönnyebben a tömegtudat mélyérõl tör elõ váratlanul, amikor is elõre nem látható módon az önmagukban civilizált egyénekbõl uszító bandát csinál. Ha féltékenységgel és megsértett büszkeséggel párosul, bosszúvágy lesz belõle, rendkívül destruktív energia, amely már sok háborút kirobbantott. Ilyeténképpen a harag az a szó, amellyel az Illiász kezdõdik, amelyben Homérosz Trója pusztulásáról beszámol.
Míg a harag aktív formájában nyilvánvalóan romboló jellegû, addig szubtilis formáját, amellyel másokat rettenetesen feldühít, gyakran félreismerik. Ezt a fajta destruktív energiát, amely másokban gerjeszt haragot, amelyet aztán úgymond közvetetten kiélnek, „passzív agresszió”-nak nevezzük. Elsõsorban abban fejezõdik ki, hogy megbénítja az életünket és másoknak épp oly értelmetlenül, mint rosszmájúan elrabolja az idejét - életükbõl visszahozhatatlan éveket vesz el. Mindenféle provokáló piszmogás, úgymint fontoskodó késleltetés, kioktató, végeláthatatlan sorokat alkotó lépésekben haladás, de a bürokrácia ólomsúlyú nehézkessége is idetartozik, valamint a szupermarketek pénztárainál a fizetés körüli idegölõ várakozás.
Rendkívül elegánsan el tud rejtõzni ez a destruktív energia a nem-értés ártatlan mezében. Aki tartósan nehezen ért meg dolgokat és beszélgetõ partnerét folyamatosan udvarias formában arra kéri, hogy egy önmagában egyszerû tényállást újra meg újra magyarázzon meg neki, elõbb vagy utóbb dühbe hoz másokat. Az a fajta szadizmus, amelyik ebben a magatartásban megjelenik, eklatáns módon nyilvánul meg abban az értelmetlen pusztításban, amelyet azok a számítógépvírusok visznek végbe, amelyeket cinikus módon „I love you” néven terjesztettek szét a világban.
Mindenekelõtt akkor, ha ez az erõ – tehetetlenség, gyávaság vagy erkölcsi aggályoskodás következtében – nem nyilvánulhat meg kifelé a düh voltaképpeni forrásával szemben, befelé fordul és önpusztítóvá lesz. Ekkor például munkamániaként saját testünk kizsákmányolásához vezet, errõl vallanak a büszkeség jegyét magukon viselõ emberek szívinfarktusai, mint egyfajta érdemrendek. Vagy a szerelmi csalódás fázisain keresztül a tönkrement dolgok romantikájához vezet, amelyben saját testünk meggyötrését, kimerítését és túlhajszolását a legkülönfélébb kicsapongások révén mintegy elégtételként éljük meg. S amit ezért a halálos bûnért feláldozunk, az a békesség, az egészség és természetesen minden, ami egy dührohamnál széttörik.
Kérdések:
1. Mikor lobbanok hirtelen haragra és csapnék oda a legszívesebben?
2. Hol állok bosszút (megsértett büszkeségemért), midõn barátságosan rámosolygok valakire, ám hagyom éhen halni?
3. Milyen könnyen engedem, hogy a türelmetlenségembõl vigyázatlanság legyen?
4. Milyen gyakran hallanak engem szitkozódni?
5. Milyen gyakran állok bosszút úgy, hogy közben magamnak ártok?
Torkosság (Jupiter)
„Jóból is megárt a sok.”
Torkosság: mértéktelenség
A Jupiter-nek megfelelõ halálos bûn a mértéktelenség. Rokonságban áll a bujasággal, így könnyen össze is téveszthetõ vele. Ám míg ott a vágy egy gyönyört ígérõ tárgynak szól, itt egyszerûen egy válogatás nélküli magunkba tömésrõl van szó a következõ mottó alapján: „a túl sok nem elég”. Ahol a Jupiter nem fejleszt ki valódi érzékiséget, ott elmerül az értelmetlen bõségben, úgymint a mértéktelen evésben és ivásban, hogy ezzel küzdje le belsõ ürességét. Eme halálos bûn ismertetõjegye egyfajta negatív transz, kábulat, amely az értelmetlenség érzését leplezi. Ezt szolgálja mindaz, amit mértéktelenül fogyasztunk, legyen az akár órák hosszat tartó tévézés, állandó zenehallgatás, számítógépes játékok, szörfözés az interneten, maguk a könyvek, ha mértéktelenül olvassuk õket, eltérítenek minket attól, hogy reflektáljunk a tartalmukra és észrevegyük az értelemre irányuló, mélyre hatoló kérdéseket.
Az a folyamatos ingeráradat, amelynek a modern társadalomban kitesszük magunkat, nagymértékben hozzájárul ehhez a transzhoz. De a munkalkoholista is, aki túldolgozza magát, hogy belsõ ürességét ne érezze, és nem tud betelni azzal az érzéssel, hogy fontos, ugyancsak ebbe a kategóriába tartozik, csakúgy mint a mániás vásárló és az, aki mértéktelenül meditál; hiszen ez mind eljuttathat egy olyasfajta transzhoz, amely a mélyebbre hatoló, az értelmet kutató kérdéseket elfedi. Hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy állandó meditálással rendszeres befizetéseket eszközölhetünk megvilágosodás-számlánkra, ami azonban egyértelmûen mint „ámító-számla” leplezõdhet le. S hogy mit jelent a túl sok a jóból, mindenki átélheti, aki látja, hogy jóléti társadalmunkban a gyerekeket nemcsak karácsonykor árasztják el úgy ajándékokkal, hogy már semmi kívánságuk nem marad. Ekkor vágyak nélkül maradnak – mindenesetre kéretlenül boldogtalanok lesznek. S amit eme halálos bûnért feláldozunk, az a valóság megélése, hisz a valóságot csak ködösen érzékeljük, valamint egy értelmesen megélt élet.
Kérdések:
1. Mi az, amivel nem tudok betelni?
2. Mi az, amit se hall, se lát módon tömök magamba?
3. Mivel kábítom magam?
4. Mely területen tûnik úgy számomra, hogy „minél több - annál jobb”?
Fösvénység (Szaturnusz)
„A fösvény számtalan végrendeletet készít.
Vonzza õt, mintegyfajta pénzkiadás, amelyrõl tudja, hogy úgysem éri meg.”
(Sigmund Graff)
Fösvénység: kapzsiság
A hetedik halálos bûn, amelyet a Szaturnusz bolygóhoz rendelnek, a fösvénység. Ellentétben a bujaság és a torkosság „bírni akarásával” az alapprobléma itt abban rejlik, hogy nem akarunk odaadni, vagy egyáltalán másokkal megosztozni valamin. Ily mód a fösvény emberbõl zsarnok lesz, aki mindig mindent magának akar megtartani. Az õrültség mindazonáltal abban áll, hogy a begyûjtött dolgokat nem használja, sem a maga, és fõleg nem mások számára. Ezáltal felhalmozott pénzébõl, ami önmagában egy hatalmas potenciált képez, egyszerûen holt papírok és érmék halmaza lesz.
A fukarság azonban nem korlátozódik pusztán a pénzre, hanem kiterjed a tulajdon minden formájára és ezen túlmenõen megakadályozza a megadás és a megkívánás értelmében vett nagyvonalúságot is. Nemcsak hogy semmit nem ad kölcsön vagy oszt meg másokkal, érzelmi támogatást sem nyújt, nem is beszélve a gyengédségrõl. A fösvénység mindenféle segítõkészségtõl oly mértékben megfoszt, hogy még egy egyszerû tanácsot sem képes adni. Végeredményben a fösvény embernél minden már csak önmaga körül forog, és a többi embert fenyegetésként éli meg, mivel azok mindig követelhetnek valamit.
Így közel jár ahhoz, hogy egyre jobban elzárkózzon és megkeményítse magát, gazdagságát gyakorta elrejtse, egyre jobban és jobban elszigetelõdjön és minden iránt az életben elveszítse az érdeklõdését, kivéve a vagyona iránt, amelyet azonban soha nem használ ki. S ennek ellenére szívesen elmélkedik azon, hogyan „hosszabbíthatná meg" ki nem használt életét, midõn egy nap örökül hagyja a vagyonát. Mivel azonban a lehetséges örökösök és azok gyermekei újra meg újra méltatlannak bizonyulnak, mert fantáziájában semmi más buzgóságot nem ismernek, mint összespórolt vagyonát dínomdánom közepette eltékozolják. Manapság egyre gyakrabban kerül sor alapítványok létrehozására, amelyek több elõnnyel is járnak: a jogszabályok segítségével a vagyon efféle felélését messzemenõkig meg lehet akadályozni, az örökösödési adót teljesen vagy legalább részben meg lehet spórolni, és az alapítványok mindenekelõtt a fösvény ember nevét viselik, akit így bizonyos mértékig megörökítenek. Az ár, amelyet ezért a halálos bûnért fizetünk, az, hogy élõ holtak leszünk.
Kérdések:
1. Mi az, amit semmiképp sem tudok mással megosztani?
2. Mi az, amire vágyok, ám nem engedem meg magamnak, bár könnyen megengedhetném?
3. Hol és mit halmoztam fel egyszerûen a felhalmozás kedvéért?
4. Eladtam-e a lelkemet valami biztonságot adó dologért?
5. Mely területen élek a lehetõségeim alatt?
Mit tegyünk?
„Az ember nagy bûne, hogy minden pillanatban
visszafordulhatna és mégsem teszi meg.”
(Martin Buber)
Ha áttanulmányoztuk a bûnök eme katalógusát, és néhány, esetleg mindegyik eltévelyedésben magunkra ismerünk, akkor természetesen felmerül bennünk a kérdés, hogy mit tegyünk, mit tehetünk. Bízzunk az ellenszerben, a hét erényben, amelyeket az egyház folytonosan ajánl nekünk? Ekkor a büszkeséget alázattal gyógyítjuk, a renyheséget szorgalommal, az irigységet embertársi szeretettel, a bujaságot erkölcsösséggel, a dühöt szelídséggel, a torkosságot absztinenciával és a fösvénységet szegénységgel. Bizonyára ebben a felfogásban is rejlik némi igazság, mint minden õsi, ránk hagyományozott dologban.
Ám mennyit használ valójában, ha büszke emberként feltesszük magunkban, hogy mostantól alázatosak leszünk?
Mennyi idõbe telik, míg alázatosságunkra büszkék nem leszünk?
S a torkosságból valóban át kell esni a másik extrémitásba, az absztinenciába, a bujaságból az aszkézisbe?
Ha ezek az erények mint egyfajta érési folyamat eredményei szinte maguktól bekövetkeznek, akkor minden bizonnyal jelentõsek és nemesek. Ha azonban erõszakosan belekényszerítjük magunkat egy szoros fûzõbe, a régi problematikát nem oldjuk meg, csak elrejtjük és elfojtjuk. S ez azt jelenti, hogy régi eltévelyedéseinket tudattalanul továbbéljük, ami inkább továbbront a helyzeten, hiszen ismeretes, hogy a belátás és ezzel együtt a tudatosodás jelenti az elsõ lépést hibáink kijavításához. Számomra hasznosabbnak tûnik egy másik gondolat: a teremtésben semmi sem jó vagy rossz önmagában véve. Egyedül a mérték dönt. Túlzott mértékben a legjobb dolog is rosszá válik, ezzel szemben viszont megfelelõ hígításban még a legerõsebb méreg is gyógyszer lesz.
E tekintetben az számít tehát, hogy visszataláljunk a helyes mértékhez, a középhez. Ehhez a másik szélsõségen átvezetõ kerülõút is lehet alkalomadtán a helyes út. Minden bizonnyal segít azonban a tudatosítás, ami rögtön éberré tesz minket, ha megszokásból ismét a következõket gondoljuk vagy halljuk:
– „Nélkülem! Ez csak a káromra lesz. Ebbe még egyszer nem megyek bele.”
– „Mindez nem ér annyit.”
– „Ez nekem kell. Bármi áron!”
– „Többet akarok.”
– „Hogyhogy õ és nem én?”
– „Kikészítem!”
– „Mit akar már megint tõlem?”
Mindeközben persze szem elõtt kellene tartani, hogy a kislépések fontosak, mivel önmagunk túlértékelése nagyon gyorsan kudarchoz és elbátortalanodáshoz vezet.
„Hiszen az emberek és az autók abban hasonlítanak, hogyha rakománnyal vagy bûnös szenvedélyekkel vannak megterhelve, nehéz le-, illetve megfékezni õket.” (Heinz Erhardt)
http://www.stelliumpress.hu/sap4/sap4a_for03.html
|
| |
|
|
 |  |  |  | Üzenőfal
Vendég: Elloptad a cikkemet te geci kurva!a régi Mandala lapból Illett volna feltüntetni a forrást ! Legalább !
Vendég: Kedves Zsuzsa!Köszönöm szèpen a nagyszerű olvasnivalòkat.Jò egèszsèget kìvànok!Katalin
Vendég: Kedves Zsuzsa!
Olvastam a Trutina Hermetisz féle aszcendens meghatàrozàs mòdszeréröl.
Azt szeretném megkérdezni, hogy a 3. mikor a radix hold és az Asc vagy Desc különbségét kell kiszàmolni, ott az Asc vagy Desc - st melyiket kell a szü
Vendég: vagy szívesen felvenném máshol a kapcsolatot
Vendég:
Vendég: Ha van kedve írjon nyugodtan ide
Vendég: Megakadt a szemem az előző vendég üzenetén. Nekem is jövő januárban kerül együttállásba a tranzit Szaturnusz, és Plutó az aszcendensemmel. Érdekelne milyen tapasztalatai vannak. Szívesen folytatnék eszmecserét:
Vendég: Bocsánat az előbbi bejegyzésben elfelejtettem írni, hogy a transit szaturnusz és plutó van a radix szerinti 12-es házban és onnan érik el jövő január közepén az ascendensemet, konjugálnak majd rajta..
Vendég: Kedves Zsuzsa! Bak 23 fokon van az ascendensem, és a plutó illetve a szaturnusz is a 12-es házban van, 2020 január közepén konjugálnak az ascendensemen....Radixom szerint szűsz-ben 8-as házban van a plutóm. Igyekszem a változásokat pozitívan
|
|
| |  |  |  |
|
tpzs@freemail.hu 
turcsanyine.perge.zsuzsanna 
